forrás (szöveg): Klein Rudolf: Jože Plečnik, Akadémiai Kiadó, 1992
digitalizálta: Nagy Eszter (köszönet!)
- Ljubljana, Turjaska 1., >> a térképünkön itt;
- Jože Plečnik; 1931 (tervezés), 1936-41 (építés)
Plečnik legnagyobb és legfontosabb ljubljanai építészeti alkotása jelképes, és alkotója számára szakrális (a tudás nemzeti szentélye) jelentőséggel bír. Mintha építője egy időre félretette volna filozófiáját (mely szerint a tudás döntötte romlásba az embert), hogy megépíthesse a nemzeti felemelkedés emlékművét.
A szakrális jelleg már a bejárati „ceremóniánál" megmutatkozik: a Zacherl-házhoz (Bécs) hasonlóan itt is egy viszonylag szűk és sötét bejáraton keresztül jutunk el az épület szívébe, ahol a sötét tónusú, márványburkolatú, igen hosszú és viszonylag keskeny lépcsőkar vezet egy kétoldalról szórt fénnyel világított, komor ünnepélyességű oszlopcsarnokba.
E hosszú, templomszerű, háromhajós teret a sötétszürke oszlopok, az azokat áthidaló fekete gerendák, és ezek padlóba illesztett sötét megfelelői tagolják. Ez a tartózkodó, hideg eleganciájú tér átmenetet képez az utcai világ tarkasága, zsivaja és az olvasóterem feszült csendje között, és az olvasó lelki felkészítését segíti elő. A főbejárat által meghatározott egyenes irányban továbbhaladva jutunk el a hatalmas, négy szint magas, világos, meleg tónusú, faburkolatú olvasóterembe, amely az épület egész déli oldalát elfoglalja (kb. 1/3-át teszi ki az egész alaprajzi felületnek). A hosszúkás tér a két végén kap fényt két hatalmas ablak, tulajdonképpen üvegfal által, keleti és nyugati oldalról. Mindkét üvegfal kettős, közöttük egy-egy keskeny, magas közbülső tér fokozza a hangszigetelést — egyben a lodzsára vezető kijárat szélfogója. (A nyugati közbülső tér háromszögletű alaprajzával egyben korrigálja a telek szabálytalanságából eredő eltérést a külső homlokzat és a téglalap alaprajzú nagyterem között.)
Az enteriőrben a fa uralkodik (parkett, polcok, fal és mennyezeti burkolat), de kismértékben megjelenik a kő (csonka márványkúpok képezik az asztalok lábait), és a fém is, a wagneri technoid díszítéssel (a galéria és a hidak).
Plečnik az épület külső megjelenítésével urbanisztikai feladat megoldására is vállalkozott. A könyvtár tölti ki a Vega és Gosposka utca közötti űrt, amely az 1895-ös földrengéskor romba dőlt, késő reneszánsz Auersperg-palota lebontásával keletkezett. Pleínik biztosítani kívánta a történelmi folytonosságot a két épület között, és ezért az új épület nemcsak kompozíciós szempontból emlékeztet a régire, de még annak köveit is felhasználta.
A Nemzeti és Egyetemi Könyvtár Plečnik utolsó palotája, amely viszont számos vonatkozásban rokon az elsővel, a Zacherl-házzal. Vízszintes irányban itt is hármas tagolású homlokzattal találkozunk: az első zóna, a bécsi példához hasonlóan, az összmagasság negyedét kitevő első két szint (itt alagsor és földszint, Zacherlnál földszint és félemelet), amelyen szabálytalanul váltogatják egymást a faragott és rusztikus, teljesen szabálytalan külső felületű kövek. Ezt a részt az emeletektől egy széles, sima kőből készült osztópárkány választja el. Az emeletek burkolata, akár a Zacherl-házon, itt is eltér az alsó szintekétől: világosvörös nyerstégla alapon váltogatják egymást a sima és szabálytalan felületű kövek, jelképezve a szlovén kultúrában keveredő közép-európai és hegyi — ahogy Plečnik emlegeti szívesen — karszti elemeket.
A bécsi példához hasonlóan az ablakok nagyok és négyzet alakúak, és itt is megjelennek a kifelé domborodó ablakszárnyak. Végül a Zacherl-házzal azonos módon a homlokzatot igen hangsúlyos főpárkány koszorúzza. Alatta, a Metzner-atlaszok helyén, itt sima kőfelület alkot kontrasztot a mozgalmas struktúrákkal, és felette ismét egy attika zárja a homlokzatot. A Zacherl-házétól eltérően a koszorú párkány nem szabálytalan, karszti, hanem — az érett plečniki formanyelvnek megfelelően — elemi alakzatokból (hengerecskékből és vályúcskákból) tevődik össze, ami nem más, mint egy arányaiban megnövelt asszociáció a cserépfedésre (hasonlóval találkozunk a barjei templomnál is, de tetőfedés alakjában).
A könyvtár keleti és nyugati homlokzatát a vízszintes tagoláson kívül igen erős függőleges osztás is jellemzi: itt jelenik meg a homlokzaton a nagy olvasóterem többszintes üvegfala, amely viszont, mint modern műszaki vívmány, szükségszerűen a második síkba kényszerül egy hatalmas stilizált, sajátságos fejezetű (a fejezet magja kő, a voluták rézből készültek) ion oszlop mögött.
Ez a „megnövelt reneszánsz palota" a városkép egyik meghatározója. Nem emelkedik ki ugyan toronyház módjára, de méretei és a szabálytalan utcahálózat folytán, akár az óvárosban sétálunk, akár a folyóparton, majdnem mindenünnen föl-fölbukkan.