Hogy az 1872-ben született szlovén építész, Jože Plečnik életművét jobban értsük, egy látszólagos kitérővel kell kezdenem.
Az Európai Unió eszméje igazi próbakövéhez érkezett ez év első napjaiban. Szilveszterkor háromszázmillió európai polgár lobogtatta önfeledten a pénzjegykiadó automatákból éppen csak kinyert közös európai valuta, az euró frissiben terített bankóit. Az ily módon létrejött monetáris unió közgazdasági jelentősége mellett az új európai papírpénz grafikai megjelenése, külalakja is igencsak tanulságos.
Tanulságos, mert a negyvenhat éves osztrák grafikus, Robert Kalina az új európai identitás vizuális megjelenítését két jellegzetes építészeti alakzat, a kapu és a híd stílustörténeti változásain keresztül szemlélteti. Vagyis az euró-pályázatot értékelő kuratórium döntése nyomán az építészeti kifejezésmód, az európai építészet stiláris karakterjegyei találtattak a legmegfelelőbbnek arra, hogy reprezentálják az európaiság eszméjét. Építészet és európai gondolat. Mit is jelent, mit is jelenthet ez a két kifejezés így egymás mellett? Egyszerű, üres, konszenzusos szlogen volna csak, ami éppen kapóra jött az euró bevezetése kapcsán ki-kiéleződő nemzeti presztízscsatákban? Van-e példa arra, hogy egy soknemzetiségű európai régió amolyan közös esztétikai lingua francaként az építészetet használja öndefiníciós problémáinak oldására?
Örök építészet
(forrás: Európai Utas, 2001)
Jože Plečnik (1872-1957) művészetében megjelenni látszanak azok a lehetőségek és dilemmák, amelyek Közép-Európában, pontosabban az Osztrák-Magyar Monarchián belül az építészeti együttgondolkodás, illetve építészeti regionalizmus kettősségét jellemezték. Kérdéseket vet fel és válaszokat szolgáltat. Előkép és tanulság.
Plečnik a monarchia nyugalmas peremvidékén, Ljubljanában (Laibach) született. Asztalosmester apja szerény, de biztos megélhetést biztosított a családnak, míg mélyen vallásos anyja a család szellemi és erkölcsi központja volt. Az ifjú Jože testvéreivel szemben - bátyja, Andrej teológiát tanult és pap lett, nővére, Marija (Maca) sokáig apácának készült, össze, Janez a bécsi egyetem elvégzése után orvos lett - nehezen boldogult az iskolával. Apja, miután belátta, hogy fia németből, latinból, sőt matematikából sem tudja a gimnáziumi minimumot teljesíteni, inasnak vette maga mellé az asztalosműhelybe. Később rajztehetségével, befelé forduló, elmélyült koncentrációjával és gyakorlati érzékével Joze mégiscsak kitűnt inastársai közül. Bekerülhetett egy grazi asztalosipari iskolába, ahol az építész-tanár Leopold Theyer személyében mentora is akadt. 1892-ben szerezte meg a felsőfokú bútortervező és -kivitelező képesítést. A következő évben Theyer közbenjárása révén munkát is kapott a K. und K. Hof-Bau-Kunsttischlerei J. W. Müller cégnél mint rajzoló, bútortervező.
Plečnik, akit már az iskolás évek alatt is elsősorban a rajz és festészet foglalkoztatott, a cég belsőépítészeti munkái kapcsán mélyült el igazán a manierizmus és a barokk, a rokokó dekorativitás komplex formai jegyeinek analitikus megismerésében, de közel álltak hozzá olyan kortárs stílusfejlemények is, mint az impresszionizmus, szimbolizmus, illetve Gustave Doré monumentális, emocionális romanticizmusa.
A ljubljanai Szent Mihály templom feljárata
Életpályájának igazi fordulópontját mégis Otto Wagnerrel, a kor ünnepelt építészével történő szerencsés megismerkedés jelentette. Plečnik már korábban olvasta Wagner Moderne Architektur című könyvét, és elfogult lelkesedéssel vallotta, hogy az építészet radikális megújítása elvezethet egy jobb és emberibb világhoz. Egy évig Wagner építészeti műtermében dolgozott, majd 1895 és 98 között beléphetett Wagner mesterképző kurzusába a bécsi Képzőművészeti Akadémián (Akademie der Bildenden Künste).
1898-ban diplomamunkájával egyéves római ösztöndíjat nyert. Itt döbbent rá, hogy Bécs nagyvilági légköre és a Wagner-iroda sikerorientált, technicista beállítottsága tulajdonképpen mennyire távol is áll az ő személyes, aszketizmusba hajló eszméitől. Látva az ókori, ókeresztény templomépítészetet, a reneszánsz felfoghatatlan tobzódását és a késő reneszánsz építészet mélységeit, egyre kevésbé tudta mérnöki tudományként megélni az építészetet. Bár 1899-es visszatérése után Otto Wagner őt nevezte ki a stúdiója vezető építészének, és már csaknem egyedül tervezte a bécsi városi vasút Rosauerland és Schottenring állomásépületeit, 1901-ben elhagyja mesterét, és önállóan kezd dolgozni.
Első lakóházait (Langer-villa, Hietzing, 1900-1901, Loos-villa, Melk, 1901, Langer-bérház, Bécs, 1901-1902; Zacher-bérház, 1903-1905) már a hagyományos, puritán, geometrikus alaprajzi elrendezés és a tégla, illetve kő homlokzati borítás textilszerű alkalmazása jellemzi. Nagy lépés és fontos választás ez. Plečnik külön útra lép, és szembehelyezkedve a korszak szecessziós dekadenciájának dekorativitásával, illetve a neostílusokat vegyítő eklekticizmussal a régió, illetve szűkebb hazája, Szlovénia szláv-szakrális építészeti gyökereit tárja fel. Plečnik számára felértékelődnek az olyan kezdeményezések, mint a vallásos művészet megújítására törekvő beuroni iskola festőszerzeteseinek tevékenysége, akik a pusztító individualizmus helyett az isteni időtlen primér kifejezési formákat, az egyiptomi és őskeresztény hagyományt privilegizálják. 1905-ben a bécsi Secessionban együtt állít ki a beuroni festőkkel, és végképpen elkötelezi magát a szakrális építészet mellett (Szentlélek-templom, Bécs, Ottakring, 1908-11).
1911-ben Jan Kotera, az Iparművészeti Egyetem professzora Prágába hívja Plecniket, aki kapva kap a lehetőségen, hogy elhagyhassa a számára egyre idegenebb légkörű Bécset. Prágában szinte minden energiáját leköti a tanítás, amit bár nagy kedvvel művel, tanítványai nehezen viselik erkölcsi maximalizmusát. 1919-ben aztán újabb fordulópontjához érkezik Plecnik pályája: egyrészről baráti viszonyba kerül Tomas G. Masaryk államelnökkel, aki kisvártatva felkéri a prágai Hradzsin felújítására és az új cseh nemzetállam hatalmát reprezentáló nagyszabású nemzeti akropolisszá történő átépítésére (1920-35), másrészről megbízást kap egy templom megtervezésére Prága Vinohrady negyedében (Jézus szíve-templom, 1920-31), amely, egyik fő művének tekinthető. A Jézus szíve-templom archaizáló karakterjegyei már távolról sem pusztán a hagyományos építészeti formanyelvet használják, hanem a szemlélő számára az épület úgy tárul fel, mint egy régészeti lelet, amely a mitikus múltból bukkan fel. Duális felületi minőségei, az épületszerkezet tektonikus rendszere, ellentétpárjai egy olyan rejtett szimbolikát képviselnek, amelynek csak apró szilánkjait érthetjük meg, totális jelentésrendszere mindvégig rejtve marad. Ez a szerkesztés sűríti a plečniki szakrális építészet lényegét. A visszatérő formákban bennefoglalt örök, kozmikus lényeget.
Olyan sajátos használata ez a klasszicista kánonnak, amely a klasszikus formaeszményt alkotóelemeire bontja, majd szimbolikus kombinációkban rekonstruálja. Megsérti a klasszikus kánont, de távolról sem a provokáció, hanem a rejtett összefüggések felmutatása a célja. Előképe ez a nyolcvanas évek építészeti posztmodernjének, azzal a megkötéssel, hogy itt az idézés és kánonsértés célja távolról sem az értékválság felmutatása, hanem az értékek feltárása.
Jože Plečnik majd ötvenéves, amikor visszatér Ljubljanába, hogy elfoglalja azt az egyetemi katedrát, ahonnan aztán majd harminc éven keresztül oktatja az ifjú építészeket. Bár egészen másfajta beruházói környezetbe kerül, mint a dúsgazdag Bécsben, illetve az ambiciózus Prágában, legtermékenyebb időszaka mégiscsak a szlovén fővárosban köszönt rá (Mennybemenetel-templom, Bogojina, 1925-27; Kereskedelmi és Iparkamara Székháza, 1925-27; Szent Mihály-templom, 1938; Katolikus Biztosítótársaság Bankja, 1928-30; Nemzeti és Egyetemi Könyvtár, 1936-41; Žale temető, 1938-40; Ljubljana központjának rendezési terve). Ezekben a munkákban haláláig aktív építészként vesz részt.
Végezetül: a bevezetőben felmerülő kérdésekre a választ valahol abban az összegző igényű építészeti útkeresésben találjuk meg, amire, tartok tőle, Jože Plečnik tehette meg az utolsó kísérletet. Újragondolni, újrakezdeni annak az építészeti tapasztalatnak az összességét, amely csak és kizárólag ebben az európai kulturális közegben jöhetett létre. Kimutatni azokat a tartalmakat, esztétikai összefüggéseket, sajátos eszményeket, amelyektől a határok nélküli Európa is az, ami.
